A poklok királynője (18. fejezet.)
1658. Júl. 20. Párizs
Francoiset most őszinte nyugalom övezte. Hamar megbarátkozott a kis Antonnal, aki Agenből szökött meg, hogy megkeresse a halott édesapját. De nem találta, és Luis megígérte, hogy segít neki. Valójában arra készült, hogy örökbe fogadja a gyereket, mert olyan szomorú sors várna rá, ha nem tenné, hogy a gondolatát sem tudta elviselni ilyen kegyetlenségnek. A gyerek rendkívül fogékonynak tűnt a világ dolgait tekintve, Francoisenak pedig imponált, hogy mindenhová magával hurcolhatja.
- Mondd csak Anton, ki is volt a te papád?
- Egy olyan bácsi, mint Luis. Vigyázott rám, csak beletemették a földbe. Az apukám ugyanis beteg volt, és meghalt. Bertrand Laugen volt a neve. Ismerte talán?
- Nem volt hozzá szerencsém. Tehát meghalt.
- Nagyon hiányzik, de Luis megígérte, hogy megkeressük. Azt is mondta, hogy a papám felszállt a mennybe, és találkozott a mamámmal. Majd ott megkeressük, oda megyünk. - ekkora naivságon Francoise elmosolyodott. Csodálta ezt a gyermeki egyszerűséget.
- A mamád is meghalt?
- Igen, még kicsi voltam, de emlékszem rá. - ekkor belépett a komornyik, és egy öregecske, molett, angolosan elegáns férfi, aki teát és limonádét hozott be a várakozó vendégeknek. DeVigney márkiné éppen úgy szerette megvárakoztatni az embereket, akik vendégségbe jöttek hozzá, mint Francoise azokat, akik a levelükre tőle választ vártak. A hercegné azonban nem volt most türelmetlen, amiért a márkiné hosszú időn keresztül teljesen feleslegesen kikészítgeti magát. Nem sértődhetett meg, hiszen tervei voltak az asszonnyal. No és persze itt volt a kis Anton, akiből iszonyatos erővel sugárzott a gyermeki báj. A jelenléte jó eszköz volt az ilyen kritikus látogatásokban.
- Ez az a néni? - kérdezte kíváncsian a kölyök, ahogy közeledni látta a ház úrnőjét.
- Igen, ő az. - szólt szelíden a hercegné, majd annyira kedvesen és ugyanakkor vérszomjasan rámosolyodott a gyerekre, miközben a pupillái kitágultak, hogy az már nem is emberi volt. Egy perc múlva DeVigney márkiné ott volt mellettük. Francoise felállt, megnézte magának a kövér, túlcicomázott özvegyet. Jobban hasonlított az ízléstelenül öltözködő, kiöregedett ringyókra, mint egy tisztességes özvegyre. Köszöntek egymásnak, nőiesen kezet fogtak, ahogy illik, majd DeVigney asszony odafordult a kis Antonhoz.
- Milyen bájos gyermek, mi a neve?
- Anton. - vetette oda Francoise, ez most teljesen érdektelen volt, és vizslatta a képmutató nőt. Egész Párizs úgy nézett rá, mint a legálnokabb és legpletykásabb fehérnépre, akivel nem lehet szószátyárságban versenyezni.
- Ó Istenem, a férjem is Anton volt. Pedig azt hittem mily ritka név, és úgy látom mégsem az. Foglaljanak helyet. Mi járatban nálam hercegné?
- Szeretnénk átadni Önnek LeCrensot márki és márkiné meghívását a legközelebbi bálra. Az ünnepség a márkiné születésnapja alkalmából kerül megrendezésre, augusztus másodikán, majdnem két hét múlva.
- Nagyon köszönöm a meghívást. - vette át izgatottan a papírost, csillogó szemekkel bontotta ki. Ez volt minden vágya, hogy végre társaságba hívják, hiszen a gyásza már régen lejárt, úgy érezte, ideje lenne új férfi után nézni. Csakhogy róla lassan szinte mindenki megfeledkezett, és kellemetlen csalódás ült ki az arcára, mikor észrevette, hogy a meghívó üres. Jobban megnézte, de továbbra sem talált rajta egyetlen betűt sem, ami meghívta volna őt arra a bálra, amire egész Párizs arisztokráciája készült. Értetlenül nézett fel a hercegnére, a tekintetében hatalmas szemrehányás bujkált, és lassan egész testében remegni kezdett a dühtől.
- Ez valami tréfa?
- Valójában a kis Antonnal nem ezért jöttünk. - mosolygott gonoszul Francoise.
- Ez nagyon rossz vicc, hercegné. - hápogta DeVigney márkiné. Hájas teste úgy terült el a díványon, mint egy nagyra méretezett hússzelet egy csinos kistányéron.
- Fontos ügyben jöttünk, nem sejti, hogy miért?
- Nem, fogalmam sincs. - horkantotta az asszony, tajtékzott. Hirtelen kiült arcára a félelem, és a kíváncsiság. Közben a kis Anton felállt a helyéről, jobb kezecskéjében egy ollót szorongatott, amit a dívány sarkán talált, a hímző doboz mellett. Csak ment a ház úrnője felé, mintha egy belső kényszer hajtaná. A márkiné észre sem vette, csak amikor már egészen közel ért hozzá.
|
